Mint minden reggel, kellemes kávé illatra ébredek. Körül nézek a félig homályos szobán, amit kicsit már átrendeztem. Nem sokat, csak annyira, hogy tudják, hogy járt itt egy nő. Lassan veszem csak rá magam, hogy elhagyjam a puha, imádott ágyat, amit minden reggel nehéz itt hagyni. Kibotorkálok a konyhába, ahol a már megszokott, hőn szeretett látvány fogad. Egy lazán kötött köténykében és zavarba ejtően csak egy alsónadrágban tevékenykedő félisten került a konyhába. Annyira koncentrál, hogy észre sem veszi, hogy mögötte állok. Óvatosan átfonom karjaimat csípője körül, mire összerezzen. Hatalmas gyorsasággal fordul meg velem szembe, hogy láthasson, majd egy apró, amolyan "Jó reggelt!" puszit kapok a számra és visszafordul a reggelinkhez.
Szerelmes pillantások közepette fogyasztottuk el a rántottát és persze a fél liternyi kávém mellett, majd beindult a nap. Elindult a stúdióba, ahol egész későig nem is engedik el. Amíg ő itt hagy, nekem is kellene valamit csinálnom. Előveszek egy filmet, de azt megunom, zenét hallgatok, de annak is vége lesz egyszer. Ha már semmi sem segít, elszórakoztatom magam: ruhákat próbálgatok, amiket most vettem nemrég, kisminkelem magam, megcsinálom a hajam, de egy idő után ezzel is végzek. Végül, mint mindig az ilyen napokon, inkább magamba fordulok. Ilyenkor csak elmélkedek, és csak elmélkedek.
Elgondolkoztam a jövőmön. Apa mindig is arra buzdított, hogy olyan munkám legyen, amilyet szeretnék és ő ebben teljességgel támogat. Az se érdekelné, ha sztriptízbárban tengetném a napjaimat, csak az a lényeg, hogy boldog legyek. Bárcsak visszakapnám azokat az időket, amikor ezeken még nem kellett gondolkodnom, de most kell. Muszáj valamilyen munkát találnom, nem akarok csak tőle függeni. Lehet, hogy itt lakok nála, de hivatalosan még nem is vagyunk egy pár! Én már nem értek semmit. Olyan lépéseket tettünk, amilyeneket csak a hosszú ideje együtt lévő párok. Összeköltöztem vele, de ezt csak amiatt, hogy Molly ne kapjon el. De hiszen ez a veszély már nem fenyeget! Akkor mégis miért vagyok itt?
Előszedtem az időközben összeporosodott bőröndöm, majd beletuszkoltam az összes cuccom, amivel ide jöttem. Két óra alatt össze szedtem a cuccaim, és hátrahagyva egy búcsúlevelet hagytam ott a lakást. A hideg levegő, mint mindig, megcsapta érzékeny orrom, majd megszorítva a fogantyút az autóm felé vettem az irányt.
Nem tudok! Nem tudok elindulni, pedig szeretnék. Az eszem azt diktálja, hogy menjek és hátra se nézzek, de az agyam magam elé vetíti az arcát, amint észreveszi, hogy elmentem. Beleroppanna a tudatba, hogy nem állok mellette, és hogy elveszített még valakit. Belülről marcangolom magam, miközben ujjaim fehérek, mert a kormányt egy kissé erősen markolom. Ez nekem nem megy! Nekem ez túl sok. Annyi mindenen mentem keresztül, de mióta itt vagyok, a szeretteimnek baja esik. Sokkal könnyebb lesz minden nélkülem. Mindenki boldogabb lesz...
Utamat a rég elfeledett elhagyatott park felé veszem. Régebben nem kerültem jó társaságba, de ebből Gina rángatott ki. Engem is elkapott az a "tiniribi" korszak, amikor elkezdtem cigizni, bár erről leszoktam, ahogyan a könnyű drogokról is. Akkor hagytam ott a bagázst, amikor történt az a tragédia. Megfogadtuk egymásnak, hogy erről sosem beszélünk senkinek, és ez így is maradt. Azóta sem találkoztam a többiekkel. Elvonási tüneteim miatt egyszer már elszöktem otthonról, még a dacos télen, csak az volt a gond, hogy amikor az egyik tavon keresztül akartam átkelni, beszakadt alattam a jég. Majdnem kihűltem, de egy segítőkész fickó segített nekem. Pár napra kórházba kerültem, de komolyabban nem esett bajom. Akkor költöztem anyához.
Itt ülök, az egyik elhagyatott park egyik elhagyatott padján, és visszaemlékezek. Minden rossz bűnömet meg akarom bánni. Gyónni akarok. Meg akarok szabadulni mindentől ami roszz, csak az a gond, hogy ez áldozatokkal jár. Most, így visszagondolva ezekre a dolgokra eszembe jutnak kissé elvetemült ötletek, de csak egy jut eszembe. Gyorsan előveszem az egyik családi örökségből megmaradt késem, és vészesen közelítek csuklóm felé...
Gina szemszöge
Annyira boldog vagyok! Egész nap mutogatom a cukrászdában dolgozóknak a gyűrűm, ők meg csak a szemüket forgatják már tőlem. Boldogok a tudattól, hogy én is az vagyok, de kissé már idegesítem őket. Nem tehetek róla! Felhőtlenül boldog vagyok ilyen sok szenvedés után. Végre azt érzem, hogy élek. Szinte már el is felejtettem minden olyan rossz pillanatot, amit e nélkül a hülye gyerek nélkül éltem meg. Vagyis most már a vőlegényem. Nehezen emésztem ezt a szócskát, amit hosszú, de nem örökkévalóságig fogok használni barátomra. A tudat, hogy egyszer ott állunk a templomban vagy egy parkban, a madarak csicseregnek, a hozzátartozók könnybe lábadt szemekkel figyelnek minket büszkén, méltóságteljesen, és lélegzetvisszafojtva hallgatják azt a jelentőségteljes szót, ami összeköti két ember életét: "Igen!". Az a szócska, ami megváltoztatja az életet, az a szó, amit minden nap használunk más feltörekvő kérdések válaszaként, de ez más. Mert ez az az 'igen', amire mindenki emlékszik élete végéig.
Mélázásomat Kat zavarja meg, aki egy erősen integető vendég felé fordítja csodaszép gondolatokkal teli fejem. Miután végre megértem, mit akar, dolgozó, ámde nem unalmas munka ruhámban ballagok a fickó felé, aki vagy két kilónyi édességet rendel. Kívülről is látszik, hogy nem igazán szokta sanyargatni magát, hogy jól nézzen ki. Az ing majd szétfeszül rajta, izzadtsága, percenként körülbelül 2 liternyi, kerül olyan helyekre, amikbe beleborzongok, ha csak maga a szó jelenik meg előttem. Megrázom a fejem, majd leadom a sütőknél dolgozó Milly-nek a rendelt süteményeket.
A percek csiga lassúsággal telnek, de nem is bánom ilyen jó társaságban. A lányokkal jól elszórakozunk a vevőkkel teli órákban, és el tudják bennem rejteni mélyen a szörnyű kétségeim. Sajnos, miután rádöbbentem, hogy a varázslatos napnak vannak hátrányai is, berezeltem. Röstellem magam, de bepánikoltam. Hogyan is lehetne tökéletes egy ilyen nap: ha mi nem vagyunk ott! Rengeteg dolog elromolhat, a virágok, az ételek, a vendégek késnek, mi magunk késünk el onnan. De miért is foglalkozom ezzel most? Egy szóval sem beszéltünk arról, hogy most azonnal akarnánk ezt az egészet, akkor meg minek idegeskedek? Valami biztos nincs rendben velem...
Trina szemszöge
Lehetetlen! Miket képzelek én? Miért akarom tönkretenni a saját életem? Miért akarok annyi rossz után én magam lenni az okozó? Én idióta abba sem gondoltam bele, hogy hogyan fogadnák ezt az egészet. Apa biztosan összeroppanna, a többiek szenvednének, és ezt nem engedhetem meg magamnak! Miért nincs itt ilyenkor, aki segítene? Ebben a helyzetben csakis Merci tudna segíteni. Ő az egyetlen, aki tudja az összes titkom, az egyetlen, aki megért, és aki nem ítél el. Ő számomra nem egy barátnő. Ő a testvérem!
Zavarodottan kezdem el kutatni a zsebemben csörgő mobilom. A képernyőn apa neve villog, ami mosolyt csal az arcomra. Gyorsan felveszem, majd egy halk köszöntés után készen állok, hogy végighallgassam, mi is a probléma már megint.
-Most engedtek ki, és hát kéne egy fuvar. Tudnál ebben segíteni kislányom?-kérlel halkan, mégis kissé túlkiabálva az ilyenkor hatalmas dugókat okozó kocsik hangját. Boldogsággal tölt el a tudat, hogy először nekem szólt, bár ki másnak tenné? Nincs senkije, ezért eléggé magányos lehet. Kellene neki egy társ, de én ebbe nem szólhatok bele. Mondjuk eleve sosem engedte, hogy beleszóljak akár egy kicsit is az életébe, de ezt főleg neki kell elintéznie.
-Persze, 10 perc és ott vagyok!-hadartam gyorsan el, majd bontottam is a vonalat. Odarohantam a kocsihoz, és pár pillanat múlva már száguldottam is a kórházhoz.
Miután hazavittem apát, elláttam minden gondját, ami nem csak annyi volt, hogy takarjam be vagy ilyesmi, nem, ő külön teát kért enyhén vajas pirítóssal, hozzá a kedvenc sportújságjával, no meg persze én kapcsolgattam neki a távirányítón a gombokat, mert elfáradt a keze. Már majdnem megkért arra is, hogy mossam meg a fogát, de inkább leállítottam, mielőtt azt tenném, amit a fejemben kigondoltam. A tervem az lett volna, hogy fogom az egész tubust, majd a felét rányomom a fejére, aztán jól eldolgozom a haján, végül hoznék egy palack vizet, és szépen ráborítanám, de sajnos ez nem történt meg. Végre megint az a családi hangulat uralkodott, ami már nagyon hiányzott nekem. Sajnos már nagyon késő volt, ezért "haza" kellett mennem. Úgy gondoltam, hogy holnap visszaköltözök apához, akár tetszik Ericnek, akár nem.
Az ajtó nehezen adta meg magát nekem, de végül csak hatott a varázserőm, vagy mim, és sikerült berúgnom azt a hülye fából készült "csodát". Ledobtam az előszobában elhelyezkedő szekrényre a kulcsom, majd felakasztottam. Nagy csönd volt, amit nem igazán értettem, de aztán beljebb lépkedtem a nappali irányába, és megláttam, miért is van ilyen nagy csend.
-Mit keresel te itt?
Mélázásomat Kat zavarja meg, aki egy erősen integető vendég felé fordítja csodaszép gondolatokkal teli fejem. Miután végre megértem, mit akar, dolgozó, ámde nem unalmas munka ruhámban ballagok a fickó felé, aki vagy két kilónyi édességet rendel. Kívülről is látszik, hogy nem igazán szokta sanyargatni magát, hogy jól nézzen ki. Az ing majd szétfeszül rajta, izzadtsága, percenként körülbelül 2 liternyi, kerül olyan helyekre, amikbe beleborzongok, ha csak maga a szó jelenik meg előttem. Megrázom a fejem, majd leadom a sütőknél dolgozó Milly-nek a rendelt süteményeket.
A percek csiga lassúsággal telnek, de nem is bánom ilyen jó társaságban. A lányokkal jól elszórakozunk a vevőkkel teli órákban, és el tudják bennem rejteni mélyen a szörnyű kétségeim. Sajnos, miután rádöbbentem, hogy a varázslatos napnak vannak hátrányai is, berezeltem. Röstellem magam, de bepánikoltam. Hogyan is lehetne tökéletes egy ilyen nap: ha mi nem vagyunk ott! Rengeteg dolog elromolhat, a virágok, az ételek, a vendégek késnek, mi magunk késünk el onnan. De miért is foglalkozom ezzel most? Egy szóval sem beszéltünk arról, hogy most azonnal akarnánk ezt az egészet, akkor meg minek idegeskedek? Valami biztos nincs rendben velem...
Trina szemszöge
Lehetetlen! Miket képzelek én? Miért akarom tönkretenni a saját életem? Miért akarok annyi rossz után én magam lenni az okozó? Én idióta abba sem gondoltam bele, hogy hogyan fogadnák ezt az egészet. Apa biztosan összeroppanna, a többiek szenvednének, és ezt nem engedhetem meg magamnak! Miért nincs itt ilyenkor, aki segítene? Ebben a helyzetben csakis Merci tudna segíteni. Ő az egyetlen, aki tudja az összes titkom, az egyetlen, aki megért, és aki nem ítél el. Ő számomra nem egy barátnő. Ő a testvérem!
Zavarodottan kezdem el kutatni a zsebemben csörgő mobilom. A képernyőn apa neve villog, ami mosolyt csal az arcomra. Gyorsan felveszem, majd egy halk köszöntés után készen állok, hogy végighallgassam, mi is a probléma már megint.
-Most engedtek ki, és hát kéne egy fuvar. Tudnál ebben segíteni kislányom?-kérlel halkan, mégis kissé túlkiabálva az ilyenkor hatalmas dugókat okozó kocsik hangját. Boldogsággal tölt el a tudat, hogy először nekem szólt, bár ki másnak tenné? Nincs senkije, ezért eléggé magányos lehet. Kellene neki egy társ, de én ebbe nem szólhatok bele. Mondjuk eleve sosem engedte, hogy beleszóljak akár egy kicsit is az életébe, de ezt főleg neki kell elintéznie.
-Persze, 10 perc és ott vagyok!-hadartam gyorsan el, majd bontottam is a vonalat. Odarohantam a kocsihoz, és pár pillanat múlva már száguldottam is a kórházhoz.
Miután hazavittem apát, elláttam minden gondját, ami nem csak annyi volt, hogy takarjam be vagy ilyesmi, nem, ő külön teát kért enyhén vajas pirítóssal, hozzá a kedvenc sportújságjával, no meg persze én kapcsolgattam neki a távirányítón a gombokat, mert elfáradt a keze. Már majdnem megkért arra is, hogy mossam meg a fogát, de inkább leállítottam, mielőtt azt tenném, amit a fejemben kigondoltam. A tervem az lett volna, hogy fogom az egész tubust, majd a felét rányomom a fejére, aztán jól eldolgozom a haján, végül hoznék egy palack vizet, és szépen ráborítanám, de sajnos ez nem történt meg. Végre megint az a családi hangulat uralkodott, ami már nagyon hiányzott nekem. Sajnos már nagyon késő volt, ezért "haza" kellett mennem. Úgy gondoltam, hogy holnap visszaköltözök apához, akár tetszik Ericnek, akár nem.
Az ajtó nehezen adta meg magát nekem, de végül csak hatott a varázserőm, vagy mim, és sikerült berúgnom azt a hülye fából készült "csodát". Ledobtam az előszobában elhelyezkedő szekrényre a kulcsom, majd felakasztottam. Nagy csönd volt, amit nem igazán értettem, de aztán beljebb lépkedtem a nappali irányába, és megláttam, miért is van ilyen nagy csend.
-Mit keresel te itt?
